Hoffmann Rózsa levele az Ani nénire emlékező IV.C osztályhoz

Takács László újságíró beszéde az emléktábla avatáson

Tisztelt Egybegyűltek, Kedves Emlékezők!

Mindenek előtt a gimnázium honlapjáról az általam ismeretlen, Londonból üzenő Szabó Mariannát szeretném idézni:

"Istenem, Ani néni! Úgy imádtuk Őt! Annyi szeretet és türelem volt benne, azóta sem találkoztam ilyen emberrel! " - ennyi a szöveg és utána egy piros szívecske. Nehéz lenne tömörebben megfogalmazni azt, amiért most itt vagyunk.

Osztályunk ma is évente többször találkozó tagjai: éppen nyugdíjas korúvá váló orvosok, mérnökök, jogászok, pedagógusok, stb. érezték úgy, hogy utólag is meg kell köszönnünk egykori tanárnőnknek, osztályfőnökünknek azt a szétválaszthatatlan baráti közösséget, ami nélküle nem jött volna létre. Ő három éve távozott el közülünk örökre, de addig minden karácsony előtt vendégül látott bennünket a lakásán, és évente eljött a gödöllői erdőbe, a nyáron megtartott találkozókra, amelyeken végül már az unokák is jelen voltak. Érettségi óta, ha bármelyikünk fontos döntés elé került az életben, azt Vele is megbeszélhette. Egyenként elvihettük hozzá bemutatni kiválasztottjainkat, megszületett gyerekeinket, publikációinkat, kitüntetéseinket, stb. Barátságunkat soha, semmi nem tudta megzavarni, még a rendszerváltás sem, amelyben pedig nem voltunk mindannyian azonos oldalon. Nekünk mindez természetes volt, csak másoktól hallottuk egyre gyakrabban, hogy csodálni való az összetartásunk..

Őszintén szólva voltak kételyeink: vajon szabad-e annak az egyszerű fizika-kémia tanárnőnek - szeretett egykori osztályfőnökünknek - emléktáblát állítanunk, aki már pályája során sem volt a szocialista munka hőse, és nyugdíjasként, a rendszerváltás után sem kapott semmiféle lovagkeresztet. Demokratikusan egymás torkának estünk, és végül ellenszavazat nélkül álltunk az emléktábla állítás gondolata mellé. A miértre a legfrappánsabb választ a márványtáblán látható Seneca idézet adja meg: "Gazdaggá csak a lélek tehet..." Ebből a Tőle kapott gazdagságból szeretnénk most valamit visszaadni az iskolának, és továbbadni a következő nemzedékeknek. Reméljük, lesznek olyanok, akiket ez az emléktábla, és a rajta olvasható kétezer éves mondat gondolkodásra késztet.

Az előkészületeket megelőző termékeny viták időszakában megkérdeztem néhány osztálytársunkat, ők hogyan emlékeznek egykori osztályfőnökünkre. Véletlenül, vagy gyarló elfogultságom okán, valamennyien a női nem képviselői. Van köztük orvos, mérnök, pedagógus, és egyszerű családanya.

Rozália: "Igazságos, őszinte, szerény, de határozott viselkedéssel, ugyanakkor lezser eleganciával, tudott megfogni bennünket a négy év alatt, szerető pótanyaként és sok mindenben követendő példaképként állva az osztály előtt. Emberi nagyságát semmi sem mutathatja jobban, mint az, hogy még a diákévek után is végig igényeltük társaságát, szeretetét, odaadását, áldozathozatalát."

Katalin: "Egész megjelenése, minden megnyilvánulása komoly és mértéktartó volt, amit átlengett a szeretetbe ágyazott, kedves irónia. Szigorúságán átsütött a cinkos együvé tartozás, a segíteni akarás, az aggódás, ha olyan volt a helyzet. Gondjaimról vele beszélve az első érzésem mindig az volt, hogy meg lehet bízni benne. Megnyugtató hangja, beszédtempója, anyai érvelése és gesztusai lefegyverezték és elgondolkodtatták az embert. Ahhoz, hogy számunkra jó pedagógus lehessen - egyéni adottságain kívül - kellett egy ilyen osztály is, mint a miénk, mert Ő a magáénak érzett minket, de mi is a magunkénak éreztük őt. Valami különös, kölcsönös vonzalom fűzött minket össze ennyi éven át. Ha ő nem lett volna sugárzóan jó és kedves, mindez nem lett volna így. Az első pillanattól kezdve megnyitotta előttünk a szívét és az otthonát is."

Ilona: " Nem tudom, hány ember tenné meg, hogy több , mint 40 éven keresztül „randalírozhattunk” a lakásában, sőt, amíg bírta, sütötte a hamuban sült pogácsát stb, stb. Én úgy vettem észre, hogy egy-egy ilyen találkozón mindenkivel váltott néhány kedves szót. Nyilván voltak kedvencei, mint sok év után kiderült: én is. Egyszer elmondta, hogy a két fia mellett lányának tekintett, de ezt oly intelligenciával tette, hogy akkor észre se vettem."

Ágnes: "Nélkületek, és Ani néni nélkül nem tudom, mikor érettségiztem volna, így egész életemben hálás vagyok az osztálynak és Ani néninek. Tudom, hogy ezt nem mindig nyilvánítottam ki, de a szívemben mindig is nagyon előkelő helyen voltatok. Ani nénit úgy szerettem, mintha anyám lett volna. Az emléktáblával nem biztos, hogy ki lehet fejezni azt a tiszteletet, amit érzünk iránta, de a gimnázium falán, igazgatónk mellett (akit szintén nagyon tiszteltem és szerettem, mint embert) helye van neki is. "

Eddig az idézetek. Nos, valóban, kiváló helye lesz itt Ani néni szabad szellemének a könyvtárajtó mellett, melynek kulcslyukán éjszakánként beosonhat kedvenc, papírillatú regényei, verseskötetei közé. A természettudományok mellett ugyanis nemcsak szerette, de szívesen művelte is a szépirodalmat, írt verseket. Ha pedig a halaszthatatlan elfoglaltságaik miatt most itt jelen nem lévő osztálytársak, tisztelők egyszer majd eljönnek, és keresik Ani néni emléktábláját a bejárattól szinte legtávolabb eső sarokban, gondoljanak arra, hogy az igazi értéket sohasem könnyű megtalálni...

Ani néni verse

Okos már nem vagyok rég, bölcs tán sosem leszek,
ne vedd orationak, mit elmondok neked!
Tán nem is én beszélek, csak közvetít a szám,
így általam búcsúzik a közös ifjúság.
Az együtt töltött évek, a kuckó melege,
az ablakon behajló gesztenyék levele.
Egy halom szutykos kémcső, s a centigramm súlyok,
miket koszorús költőnk de sokszor elhagyott.
Emlős, teknős és béka, kis csibék, zöld mohok,
s a mindenféle célra felhasznált bazenok.
A folyosó szalagja, meg a lépcsőfokok,
mit nemzedékek lánca fényesre koptatott.
A klorofill-zöld köpeny, a kopogó papucs -
ők tudják tán legjobban, hogy milyen volt az út.
Az út, mi kacskaringva, padok közt vezetett,
s kerülgetett naponta rögöket, köveket.
Mert ilyen ez a pálya, girbe-gurba, rögös,
elátkozott, szépséges, hol fénylik, hol ködös.
Nem tudunk szabadulni, bárhogy is akarunk,
egy varázskörben állunk, s kifelé nincsen út.

Ha minden gyerek felnő, s már nincs is iskola,
mi akkor is kiáltunk, beszélünk, magyarázunk,
pedig azt sem reméljük, hogy eljut a szavunk
tán még valahova...

Tudjuk, a létünk véges, átutazók vagyunk,
számontartatik minden percünk, óránk, napunk.
Jelzőlámpák a ködben, viharos vizeken,
ez a sorsunk, a dolgunk a Földön idelenn.
S ha hátranézve van még, ki visszainteget,
hát akkor már megérte, már nem hiába éltük e percnyi életet.

(Mátyásföld, 1988 június 17.)