Tartalom:

• Cinkota történetének kezdete
  
• Cinkota és Pest közigazgatási határának kialakulása a kora Árpád-kortól
  a XX. század elejéig
  
• Cinkota újratelepítése
  
• Cinkota kiemelkedő egyéniségei
  
• Az evangélikus templom
  
• A római katolikus templom
  
• A patakokról
  
• Petőfi Cinkotán
  
• Cinkota gyógyszertára
  
• Cinkotai Nagyicce

Cinkota történetének kezdete
Tartalomjegyzék

   A Pest megye területén végzett gazdag régészeti kutatások, s azok nyomán feltárt és felszínre hozott leletek arról tanúskodnak, hogy ez a környék sokféle népnek adott szállást, nyújtott letelepedési lehetőséget. Cinkota területéről ilyen leletek csak nagyon kis számban kerültek elő, ásatásokról a régészeti irodalom alig tanúskodik. A község területének történetére vonatkozólag feltételezésekre vagyunk utalva. Helytálló lehet az az elképzelés, hogy Cinkota területén az őstörténet idején nem volt állandó település. A vándorló ősember inkább a Duna melléki, a budai barlangos területeket kedvelte, mint a sivár pusztaságot. A környék leleteivel összefüggésben vizsgálva viszont tudunk átvonuló népcsoportokról, törzsekről, amelyek érintették a területet.

   I.e. 4000 évvel még nem volt megtelepült lakosság a Kárpát-medence területén. Kb. 3000 körül indul meg egyes csoportok letelepülése Pest megye területén. Hamar felismerték a pest-budai átkelőhely fontosságát s feltételezhető, hogy a kelet felől érkező népek áthaladtak Cinkota területén.

   Az újabb kőkorszak legközelebbi emlékei Aszód környékén kerültek elő, míg az ezt követő rézkor (i.e. 2200-1900) nyomait a közeli Kerepes, Rákoscsaba, Pest sírjaiból hozták felszínre. A rézkori u.n. Badeni-kultura egyik jelentős emlékét Pécelen találták meg 1876-ban, Cinkotától 8 km-re.

   A bronzkor második szakaszában - i.e. 1600 körül - benépesül a Duna bal parti területe is. Növekszik a leletek száma, egyes helyeken több százra, sőt ezerre nő a feltárt sírok száma. A "vatyai-kultúra" emlékei: bronz sarlók, balták, lószerszám tartozékok kerültek elő a közeli Mogyoród határában (I.e. 1400-1200).

   A korai vaskorból elsősorban a mai Nagy-Budapest területén került elő gazdag anyag. Ilyen a cinkotai határban talált (a mai Sashalom területén) urnasír, amelyet 1-2 m távolságban kövekből összerakott gyűrű vett körül.

   Az i.e. VI. században keleti lovas nép jelent meg a Duna-Tisza közén, a nomád szkíták. Lehet, hogy a korábbi lakosságot magukba olvasztották, fő foglalkozásuk a lótartás volt. A Tápió-völgyéből előkerült nagyon gazdag leletanyag jelentős ötvösművészetről tanúskodik. Cinkota környékén csak szórványos anyag bizonyítja felbukkanásukat, feltételezhető, hogy átvonultak e vidéken, amikor a dunai átkelőhelyeket keresték. A kelta vándorlás nyomait a községgel szomszédos Csömörön talált sírok anyaga igazolja (kb. i.e. 300 körül). Az i.e. I. évszázad első felében ez a terület újabb népmozgalmak színhelye. I.e. 70 körül eraviscus törzsek (kelta műveltséget felvett illírek) keltek át a Dunán, s a bal parti területeket elhagyva áttelepültek a jobbparti részre, ahol a budai helyek déli lábánál jelentős telepeket alkottak.

   Időszámításunk kezdete döntő változást hozott a terület életében. Augustus császár légiói meghódították a Dunántúlt, s Pannónia néven a birodalomhoz csatolták. A római hódítással megyénk területe belépett az írásos történelem korszakába. A birodalom határa a Duna volt, s legközelebbi központja a tartomány (provincia) székvárosa, Acquincum, ahol katonai és polgárváros létesült.

   Cinkota területe a barbár törzsek szállása, akik rendszeresen be-betörtek a római birodalom területére. Ezek ellen a jól kiépített őrtornyok és megfigyelő-helyek láncolatával védekeztek. Aquincumtól északra számos őrtorony maradványaira bukkantak, amelyek az egyes katonai táborokat kötötték össze. Ilyen táborok voltak Szentendre, Dunabogdány, Visegrád területén, közöttük az őrtornyok száma 7. Budapest területén, az acquinciumi táborral szemben a Duna bal partján, a Rákos-patak torkolatánál is állt egy ilyen őrtorony, amely a dunai átkelőket védelmezte. Innen tartották szemmel a közeledő barbár törzseket. A bal part történeti kutatásai szempontjából azért jelentős ez a hely, mert innen indult el a barbaricumon keresztül vezető kereskedelmi útvonalak egyike. Ez Cinkota közelében haladt el, s Gödöllő, Aszód, Hatvan, Miskolc felé vezetett. A falu területén római leletanyagot nem találtak, a legközelebbi emlék Fótról került elő.

   A vándorló barbártörzsek állandóan nyugtalanították a római provincia életét. Az i.e. II. évezredben a Dunától keletre fekvő területet a Fekete-tenger és az Al-Duna vidékéről bevándorló szarmata-jazig törzsek szállták meg. A betörő szarmaták sok provinciabeli lakost öltek meg, ill. hurcoltak el rabszolgának. A megye területén számos szarmatakori temető ismeretes, amely nomád életmódról tanúskodik. Ezen a területen csak ideiglenes szálláshelyeik voltak, s a későbbi századokban sem tudtak letelepedni véglegesen, mert mögöttük megjelentek a nagy népvándorlás által megmozgatott különböző germán törzsek, a hunok előőrsei.

   A harcokban kimerült szarmaták egy részét a IV. században befogadta a Római Birodalom. A keletről jött hun nép nyomait csak elszórtan találták meg a környéken. A szomszédos Csömör határában e korból származó sírban találtak néhány ezüst tárgyat (cikkáda fibula).

   A hun birodalom felbomlása után (453) újabb germán törzsek viharzottak át e területen: longobardok és gepidák. A Duna már nem volt védelmi határ és akadály, rázúdultak Pannóniára. Nyomok és emlékek nem is maradtak e környéken. 568-ban újabb keleti lovas nomád nép jelent meg ezen a területen: az avarok. Több évszázadig éltek itt, egyes csoportjaik még a honfoglalást is megérték. Ez alatt felhagytak a nomád állattartással, mert a szűk terület ennek nemigen kedvezett. Áttértek a földművelésre, s főként a folyók és partok mentén, valamint a természetes kereskedelmi utak környékén telepedtek le. Így feltételezhető, hogy a római kereskedelmi útvonalakat megtartva, községünk közelében vagy területénéltek (a Szilas-patak mentén). A megye területén nagyon sok avar sírt tártak fel, amelyek élénk bizánci kereskedelemről tanúskodnak.

   Az avar uralom idején lassan betelepülő szláv lakosság nyomait helységnév-kutatásokból és leletanyagból is ki lehet mutatni. 800 körül Nagy Károly frank csapatai megtörték az avarok mintegy 250 éves uralmát. A meggyengült birodalom nem tudott ellenállni, és bomlásnak indult.

   Az avar uralom alól felszabadult szláv lakosság lassan megindult az államszervezés útján. A Duna-könyök táján élők laza kapcsolatban állhattak a Nagy Morva-Birodalommal, míg a Duna-Tiszaköze (ha Anonymus hitelét teljességgel nem vonjuk kétségbe) a bolgár-szláv birodalomhoz tartozott. Mindez csak feltételezés és találgatás, mert a fellelhető anyag nagyon gyér.

Cinkota és Pest közigazgatási határának kialakulása a kora Árpád-kortól a XX. század elejéig
Tartalomjegyzék

   Az 1074-es történelmi jelentőségű mogyoródi csata végső kimenetele Cinkotánál dőlt el. A mogyoródi csatának a Képes Krónikában megörökített leírása két szempontból is történelmi jelentőségű. Az egyik - mai kifejezéssel élve - az akkori politikai helyzetből ered, melyet a fenti csata leírásának utolsó szakasza fejez ki: Salamon király német támogatása. A másik azért döntő jelentőségű Cinkotának, mint településnek, mert itt szerepel legelőször írásban a neve.

   Egy régi történeti leírás szerint ebben az időben Cinkota már major volt. Egyébként a fordítás is ezt jelzi: "...tábort bontottak és megállottak egy helységnél, melynek Scyngata a neve...". A mogyoródi ütközet leírását a bécsi Képes Krónika 183. lapján olvashatjuk. Több régi okmány is megemlékezik Cinkotáról. Az, hogy milyen régi települési hely, igazolja az a védelmi árok, melyet az országban "Csörsz árka" néven ismernek. A Csörsz-ároknak ez a része Gödöllőn, Kerepesen, Kistarcsán át egészen Cinkotáig húzódik.

   Thuróczy krónikája a mogyoródi csatateret Cinkotától Veresegyházáig jelöli meg. A Cinkota felé húzódó kereszt alakú Csörsz-árok fontos szerepet játszhatott László herceg, a későbbi Szent László király seregének javára. 1074. március 6-án László herceg derékhada gyorsmenetben Fót és Dunakeszi között behatolt a mogyoródi csata színhelyére, egészen Cinkotáig, ahol a gyalogság és a társzekerek a köd leple alatt észrevétlenül elhelyezkedtek. Ezek szerint Dunakeszitől Cinkotáig, sőt azon túl a Dunáig gát-árok vette körül a hercegek harci terepét. A magyar történelem egyik legnevezetesebb csatájának utolsó mozzanata tehát Cinkotánál játszódott le, itt dőlt el a testvérharcban a magyar nemzet önállósága és függetlensége a Salamont támogató német hatalomvággyal szemben.

   Már az említett krónika és a Hazai Levéltár említést tesz a Rákos folyótól a Cinkota határában húzódó gyepűről. Cinkotának, mint nagy kiterjedésű szabad királyi birtoknak (allódium) Pesttel szomszédos határa már az Árpád-korban a mai Rákos patakig húzódott el. Itt terült el Nemesföld, amely szintén Cinkotához tartozott. IV. Béla király Cinkotát - az adományozó oklevélben Scyngata - a tatárjárás után, 1259-ben a Nyulak-szigeti (ma Margit-sziget) domonkos rendi apácáknak ajándékozta, akik az elnéptelenedett területet 1276-ig benépesítették. Ez volt a leggazdagabb területük, melyre később adómentességet kaptak. Birtoklásuk ideje alatt sok vitájuk, perük volt a szomszédos földesurakkal (Keresztúr, Csíktarcsa - ma Nagytarcsa). Károly Róbert király 1826. évi egyik oklevele is elrendel egy kivizsgálást az apácák cinkotai birtokának háborgatásával kapcsolatban. Ekkor is a határjelek lerombolása miatt történik a királyi rendelkezés. Mátyás király már külön oklevélben erősítette meg a cinkotai jobbágyok földhasználati jogát a - Rákos menti legelők, mezők - művelésére vonatkozóan, amikor őket a keresztúri jobbágyok háborgatták.

   A török hódoltság idején a budai pasa is elismerte az itteni művelési jogukat, miután a cinkotai jobbágyok mindenkor Mátyás király okiratára hivatkoznak. A Rákos pataktól Pest városáig terjedő terület kincstári, királyi birtok volt, közismert nevén Rákosmező, ahol az országgyűléseket tartották. A pesti határ déli részének hovatartozása később is hosszú évtizedekig vitás volt. Legelőször Beniczky István, Cinkota földesura (1720-as évek) indított pert Pest városa ellen a határ kérdése miatt, de a város továbbra is birtokában tartotta a Rákos patak mindkét partját. 1838-ban Beniczky Tamás ismét pert indított Grassalkovich Antal és Pest városa ellen, szintén a határkérdés miatt. 1743-ban befejeződött a per, amely Pest és Cinkota közötti határt az 1720-as formájában állapította meg. A Rákos patak mindkét partja tehát a város tulajdonába került.

   A fővárossal szomszédos határvonal Nagy-Budapest kialakulása előtt tovább módosult, miután Sashalom - a régi Farkashalom - elszakadt Cinkotától és önállósult 1927-ben. Mátyásföld, a régi Bökény földje 1933-ban vált önálló községgé. Cinkota területe a XVIII. században tehát majdnem pontosan a mai XVI. kerületével azonos, magába foglalja a későbbi Rákosszentmihály, Sashalom és Mátyásföld területét is, valamint Árpádföldet, amely egészen 1945-ig Cinkotához tartozott.

Cinkota újratelepítése
Tartalomjegyzék

   Cinkota élete, lakóinak sorsa mérhetetlen sok nyomorúsággal, küzdéssel, ide-oda hányattatással volt tele. Ha írott emlékekből csak halványan rajzolódik is ki ennek a községnek a múltja, értő embereknek beszélnek a kövek! Legrégibb emléke az evangélikus templom, három szakaszban épült és a világosan megkülönböztethető legrégibb részek az épület többszörös elpusztulásáról, felégetéséről, rommá válásáról, majd sokszoros újjáépítéséről beszélnek. A Képes Krónika úgy emlegeti Cinkotát, mint ahonnan László és Géza hercegek a döntő csatára indultak 1074-ben. Ezt az adatok sokan megkérdőjelezték, de a legutóbbi régészeti feltárás igazolni látszik ezt, mert a feltárt templomfalak kváderkövei 1050 és 1150 közötti építkezésre utalnak, tehát Cinkotán már ekkor lehetett egy kis keresztény gyülekezet, hihetőleg a falu népe, vagy annak egy része. Ez a kis templom egyúttal védelmet jelentett a falu számára, tatár hordák, török janicsárok, fosztogató zsoldosok támadásakor, mert a toronyból, ahol őrséget tartottak, messze el lehetett látni minden irányban, s a félrevert harang hangjára Cinkota népe be tudott menekülni a fallal körülkerített templomba, és védeni tudta magát, sokszor élet-halál harcban. A kerítőfalon belül került felszínre az a koponya, amelyen világosan látható a reá lesújtó buzogány által ütött három seb, amely a koponyát betörve a védekező halálát okozta.

   Cinkota a Hatvanba vezető országút közelében feküdt, így nem csoda, hogy állandóan ki volt téve kóbor katonák támadásainak. A fosztogatások, sarcok napirenden voltak, és a támadó seregek a cinkotaiak otthonát templomukkal együtt többszörösen felégették. Ez a most feltárt templomfalakon jól látható. Már a tatárjárás idején rommá lett a templom, és elpusztultak az otthonok. De a nádasokba és erdőségekbe menekült lakosok a tatárjárás után kedvelt lakóhelyükre visszatértek, szegényes házaikat felépítették és a leégett templomot is újra használhatóvá tették. A falu szegénységét, anyagi elesettségét a feltárt sírok bizonyítják. A régi temetkezési szokásokkal szemben egyetlen sírban sem találtak az elhalt valamilyen értékére, még karperecet vagy fülbevalót sem. A falu szegénységét bizonyítja a templom mellett feltárt ún. "patics" ház maradványa is. Ez lehetett az első cinkotai "paplak". Gerendák között fonott vesszők képezték a falakat, melyeket azután kívülről és belülről agyagtapasztással láttak el. Itt került felszínre egy megkopott "őrlőkő", amellyel a gabonaféleségeket tették fogyaszthatóvá, valamint egy tapasztott konyhai "tűzhely". A helységben kis létszámú helyőrség tartózkodott a falu legmagasabb pontján levő épületben (a Török-ház ,majd "présház", Beniczkyné Batthyány Ilona szőlődombján, alatta terjedelmes pincével).

A magyar dikajegyzékek és a török defterek egybevetésével Cinkota helyzetéről a következők tudhatók meg:

1553: a megye adózó falvainak sorában Cinkota 16 portás hely, más feljegyzések alapján 24 portás.

1559-ben Musztafa budai defterdár bevételének jegyzékében 17 portával szerepel.

1562-63-as években már csak 12 portás hely. Ha portánként 5-6 főt számítunk, Cinkota a XVI. század második felében igen gyéren lakott volt, a lakosság száma mintegy 80-100 fő lehetett.

   A török nem volt igazi földesúr, nem lakott a nép között, s csak ideiglenesen élvezte a szultáni kegy által juttatott birtokokat, s ez a kegy gyorsan meg is szűnhetett. A magyar törvények, ősi jogszokások és a nyelv megmaradt, magyar a törökkel nem keveredett, nem házasodott. A nemzeti különállás mentette át népünk minden hagyományát a 145 éves megpróbáltatáson.

   A török hódoltság korának sajátos jelensége volt (s ez a török birodalom történetében is példa nélkül álló), hogy a meghódított területeken az elűzött, volt magyar uralkodó osztály továbbra is jogokat gyakorolt, adót szedett. Pest megye a királyi területen élt, ahol rendszeresen választottak alispánt, szolgabírót, esküdteket. Cinkota tehát kétfelé adózott: a budai pasának és a jogukhoz ragaszkodó földesúri családnak. Ezek a családok váltották egymást a birtokperek döntései szerint, egészen addig, míg Beniczky Tamás váci kapitány nem lett a földbirtokos. A falu elnéptelenedését bizonyítja az 1690-es összeírás, melyben Cinkota az elhagyott helyek között van, majd az 1695-ös összeírás már nem is említi. A reformáció terjedése után Cinkota népe református vallású magyar lakosság volt.

   1699-ben a földbirtokos Beniczky Tamás az elhagyott, elpusztult falu lakosságának pótlására tárgyalásokat kezd a tót anyanyelvű és evangélikus vallású micsineiekkel és új telepesekkel biztosítja a pusztává lett cinkotai határ megmunkálását és egyben a rommá lett falu újraépítését. A telepeseknek előnyös feltételeket kínál: 3 rhénusi forint illeték lefizetése ellenében 27 hold földet, 8 szekér szénát termő rétet, házhelynek való telket és szőlőtermesztésre alkalmas területet kapnak. Biztosítja a falu jegyzőjének, tanítójának és papjának földjavadalmát, a községháza, az iskola és a paplak felépítésére alkalmas telkeket és megengedi, hogy az evangélikusok a - régi református templom romjain ill. alapján - templomukat felépíthessék és evangélikus hitükben megmaradhassanak háborítatlanul (vallásszabadság). Micsine lakosait az előnyös feltételek és a vallásszabadság együtt csábította régi lakóhelyük elhagyására. Az első telepesek a XVIII. század első éveiben érkeztek Cinkotára. Megkezdik az otthonalapítást és a földek megművelését. Házak sora épült a régi romokon, közös, egymást segítő módon, kalákában. Így épült a szerény paplak is, melynek egyik szobájában tartották az istentiszteletet a romtemplom tető alá hozásáig. Ugyanitt tanította a lelkész a telepesek gyerekeit is.

   A Rákóczi szabadságharc egy időre megakasztotta az új település életét, újra csatatér lett ez a terület. II. Rákóczi Ferenc 1703. szeptember 13-án kelt kiáltványában táborába hívta Pest-Pilis-Solt megye "minden röndű"; lakosságát. Ismeretes, hogy a Habsburg hatalom úgy akarta megakadályozni Bottyán János kuruc tábornok Pest megyei hadjáratait, hogy a szolgálatukba álló szerb segédcsapatokat rászabadították a Duna-Tisza közére s ezek 1704-től kezdve úgyszólván minden évben végigdúlták a falvakat, 1708-ban pedig a pestis pusztított. A harcok alatt a telepesek visszatértek Micsinére, majd a harcok elmúltával végleg visszajöttek, és magukkal hozták papjukat, Martini Sámuelt, aki népének pásztora, tanítója és bölcs tanácsadója volt. Ő és utódai nagy súlyt fektettek az írás, olvasás és számolás megtanítására a vallási ismeretek mellett. Ez következett az evangélikus egyház alapállásából: az anyanyelvű bibliát a népnek kezébe kell adni, hogy ezt családi körben is olvashassák, másrészt papjaik felvilágosult szelleműen vállalták a tudás terjesztését. Cinkotán a népet felemelni akaró papok egész sorát találjuk: pl. Wallaszky Pál, az első magyar irodalomtörténet írója.

   A micsinei telepesek szlovák anyanyelvű emberek voltak, akik a főváros szomszédságában szabadon gyakorolhatták anyanyelvüket, megtarthatták szokásaikat és népviseletüket.

   1725-26-ból az alábbi családnevek olvashatók, például:

Szlaukó, Simkó, Gyurcsánszki, Gyuris, Tagai, Terjánszki, Sipiczki, Hara, Tóth, Gátsi, Szenohradszki, Krizsan, Boldoczki, Skrba, Bátovszki, Hugyecz, Terjánszki, Vereszki

   Az 1784-ből való Szalay-féle térkép sarkán található névsor Cinkota kolonusairól:

1. Szlaukó István	24. Lazári Mártony	46. Lauko Mártony
2. Szlauko György	25. Szuchánszki András	47. Szlauko János
3. Szlauko Lőrincz	26. Rozár János	48. Valent János
4. Alsó Gyurcsánszki János	27. Kalmár Istvány	49. Breda Mártony
5. Mego Mihály	28. Szincsok Mártony	50. Felső Lauko János
6. Gyjuri János	29. Szenohradszki Mihály	51. Tóth Pál
7. Szlauko Mátyás	30. Pecznyik András	52. Alsó Lauko János
8. Tagai György	31. Gácsi Pál	53. Kovács János
9. Szlauko János	32. Káposztás György	54. Szirom Jakab
10.Szuchánszki Mártony	33. Tagai Mihály	55. Furmán Mátyás
11.Szlágyek János	34. Pecsinyiczki András	56. Kender János
12.Pecsnyiczki Pál	35. Szenohrádszki György	57. Valent Mártony
13.Pecznyik János	36. Szimonidesz András	58. Czerovszki Pál
14.Maliska György	37. Mihalik Mártony	59. Gender György
15.Valent András	38. Kusnyar Mátyás	60. Bátovszki Pál
16.Sipos András	39. Sárkány István	61. Grajtzár Mártony
17.Gyurcsánszki György	40. Uhljár János	62. Szenohradszki György
18.Varga Mátyás	41. Kozár István	63. Szirom János
19.Valent Pál	42. Ganyecz János	64. Szirom Mártony
20.Pecznyik Márton	43. Gyurcsánszki János	65. Hromoda János
21.Kovács András	44. Csiz Mátyás	66. Varga Gergely
22.Varga Mártony	45. Gyurcsánszki István	67. Krásznyik János
23.Gátsi György		68. Gulyás János

   A névsorban találhatók olyan családnevek is, amelyek azt látszanak igazolni, hogy a szétszéledt magyar családok kezdenek visszatelepülni Cinkotára. A visszatértek többsége átvette a telepesek nyelvét és vallását.

   A telepesek éltek a szerződés adta előnyökkel, kétségtelenül jobb helyzetben voltak, mint általában az ország jobbágyai. Nem is tekintették magukat igazán jobbágyoknak. Súlyos megpróbáltatás volt a lakosságnak az 1739-es pestisjárvány, mely hatalmas pusztítást végzett. Nagytarcsa, Csömör, Keresztúr majdnem teljes egészében kipusztult, ugyanakkor Cinkotán összesen két ember halt meg. Ez azzal magyarázható, hogy a nép engedelmeskedett a falu vezetőinek és hosszú időre vállalta Cinkota kordonnal való körülzárását. Éjjel-nappal vasvillás férfiak őrizték a határt, senkit sem engedtek át a kordonon, még a lelkész sem mehetett át a fertőzött falvakba. Egyetlen szolgálatot végezhetett csak: a kereszteléseket oly módon, hogy a gyermeket a határnál az út közepére letették a keresztszülők, majd hátramentek, hogy a lelkész a kisdedet megközelíthesse, és nagy elővigyázattal, annak érintése nélkül megkeresztelhesse.

   A földesúr és népe között mindaddig békesség volt, amíg mindkét oldal tiszteletben tartotta az eredeti szerzõdést, melyet a községháza vasládájában őrizte a falu bírája és jegyzõje. Beniczky Ferenc egy ízben kölcsönkérte ezt, soha vissza nem adta. Ettől kezdve minden módon visszaélt földesúri hatalmával. A gazdák által jól trágyázott földeket a maga számára vette igénybe, és azokat gyenge minőségű, trágyázatlan földekre cserélte át. A kémények után "füstpénzt" követelt, borjúpénzt vetett ki, csirke és vaj beszolgáltatására kötelezte a telepeseket, függetlenül attól, hogy volt-e tehene. A földesúri önkénnyel szemben a nép vezetői, a lelkészek bátran szembeszálltak. Vállalták a 20 évig tartó úgynevezett rétpört, de végül a földesúr urai maradtak a rákosi réteknek.

   Míg az egyik oldalon erőteljesen haladt a majorsági birtokok, az allodiumok terjeszkedése, addig a másik oldalon nőtt a zselléresedés. Ebben az időben szűnik meg a föld évenkénti újraosztása és átadja a helyét az állandó földeknek. Ez intenzívebbé teszi a gazdálkodást, javul a földek trágyázása, felhagynak a régi, a földet kizsaroló rendszerrel, s áttérnek a háromnyomásos gazdálkodásra. Az állandó telkű föld gyorsan osztódott az utódok kezén s már nem volt szabad terület, amelyekből a résztelkeket ki lehetett volna egészíteni. A falu népességi viszonyira 1784-tõl 1846-ig a következõ adatok jellemzőek:

	1784	1804	1816	1826	1836	1846
Nem nemes házak	115	113	117	122	134	153
Nem nemes háznép (adófiz.)	138	180	153	180	156	184
Zsellérnépség (férfi)	-	-	982	91	130	70
Honoratior	-	-	3	2	3	5
Polgár + kézműves	-	-	88	9	5	7
Jobbágy	-	-	914	78	79	94
Népesség (egyházi adatok)	588	?		947	823	988

   A reformkori pezsdülő élet nem érintette Cinkotát. Semmilyen jelentős eseményt nem jegyzett fel ez időből a krónika. 1848 márciusa azonban a falu életében is nagy változást hozott. 1848. szeptember végére Cinkota 8 honvédújoncot állított, és 100 nemzetőre volt.

   A dicsőséges tavaszi hadjárat során Cinkota a Pest-Buda felmentésére indított magyar hadak egyik kiinduló állása lett. 1849. április 7-én Aulich tábornok hadteste elfoglalta a községeket a császári hadaktól és itt egyesült Asbóth Lajos ezredes előretolt hadoszlopával. Aulich tábornok főhadiszállása az evangélikus lelkészlakon volt. A paplak udvara abban az időben néhány akácfával volt csupán beültetve. A tábornok április 9-én ide hívta össze Cinkota lakosait s az akácfa előtt elhelyezett malomkő asztalra felállítva, hirdette ki a Habshurg-ház trónfosztását.

   Április 10-én a magyar csapatok a cinkotai második híd körül álltak fel s a kapott utasítás értelmében az eredményes felderítés után megtévesztő hadműveleteket hajtottak végre a Rákos mezején táborozó császáriakkal szemben. Másnap Cinkota határán folyt le az utolsó ütközet Jellasich és a magyar haderő között, s ez a honvédsereg fényes győzelmével végződött.

   Buda és Pest felmentése után április 24-én Aulich tábornok Cinkotán fogadta a főváros küldöttségét, amely a magyar sereget behívta a kiürített városba. Az 1848-as jobbágyfelszabadítási törvény végrehajtására csak 1853-ban került sor. A jobbágyok jogilag szabadok lettek, a földesúri birtok azonban megmaradt. A majorsági birtoktestek rendezése, a tagosítás már a 40-es években véget ért, a telekkönyvezés pedig 1858-ban zajlott le.

   Az 1867-es kiegyezés után a főváros és környéke gyors fejlődésnek indult. A növekvő gyáripar vonzotta a munkaerőt és nagy tömegek áramlottak a főváros felé. A föld nélkül maradt parasztok Cinkotán kívül vállaltak munkát, a falu azonban megőrizte eredeti arculatát.

   Galgóczy Károly Pest-Pilis-Solt vármegye monográfiája c. művében (1877) így ír Cinkotáról:

   "...A cinkotai birtokos özv. Beniczky Ödönné született Keglevich Stefánia, akinek díszkert közepén álló kényelmes földszintes kastélya van a falu közepén. A község belrendezettsége szabályos, az uccák szélesek, a házak eleje akácfákkal kiültetett. A lakosság házai többnyire vert falúak szalmatetőzettel. A földek jól műveltek, a nép általában vasekét használ, minden három évben trágyáznak. Fő földterményük a rozs és a zab. Van árpa, kukorica, burgonya, kevés tiszta búza, vetett takarmányul lucerna és bükköny. Ezen kívül kerti vetemények termesztése is folyik. A lakosság Budapestre piacozik: általában gabonafélét, takarmányt, zsupot, tavasszal zöldbabot, borsót, nyáron tököt, dinnyét, uborkát szállítanak. Ezen kívül naponként tejet és igen sok cirokseprőt. A szőlő és gyümölcstermelés jelentéktelen. A Nagytarcsa és Keresztúr felé eső részeken gyenge minőségű bortermelés folyik, amelyet maguk fogyasztanak el. A filoxérajárvány pusztítása után a szőlőtelepítés jelentéktelen. A Beniczky örökösök Forrás és Lucska nevű majorjaikban cséplő és más gépekkel felszerelt szép gazdaságot folytatnak, van juhtenyésztés és csikónevelés is. A helybéli iparosok száma még jelentéktelen.

   A kapitalista fellendülés, a fejlődő gyáripar vonzása következtében vidékről nagy tömegek áramlottak a főváros felé. A magas telekárak miatt nagyrészük kiszorult a perifériákra, ott vásároltak telket és építették fel új otthonukat. A földbirtokosok jó üzletet láttak földjeik parcellázásában, s apró házhelyeket adtak el részletre az alacsony keresetű dolgozóknak, akik szorgalmasan törlesztették a vételárat.

   Cinkota területén két jelentős település alakult ki ebben az időben. A földesúr, Beniczky Gábor könnyelműen gazdálkodott, s fokozatosan eladósodott. Ezért egy nagykiterjedésű birtokrészt parcellázás útján áruba bocsátott. Így született meg Mátyásföld, amely később kiszakadva Cinkota közigazgatási hatásköréből, önálló községgé lett. A másik település Sashalom, melyet kezdetben Pestsashalomnak neveztek.

   Mivel az új telepek lakóinak legnagyobb része a fővárosban dolgozott, szükségessé vált egy nagy befogadóképességű szállítási, közlekedési vonal kiépítése. 1886-ban létrejött a Budapesti Helyiérdekű Vasút Rt., amely első vonalát a Keleti pályaudvari végállomástól Cinkotáig 1888. július 20-án nyitotta meg. Ezt a vonalat 1900-ban Kerepesig hosszabbították meg, majd 1910-ben Gödöllőig építették ki. Kezdetben gőzmozdony vontatta, 1911-ben azonban az egész vonalat villamosították. A Beniczky-birtoknak a Szilas patak bal partján levő területét Beniczky Gábor testvérének, Gézának gyermeke, Pejácsevics Márkné örökölte, aki szintén parcelláztatta azt a területet. Ez volt a Pejácsevics telep.

   A megmaradt birtok örököse, Beniczky Gáborné gróf Batthyány Ilona a századforduló táján szintén kapitalista jellegű vállalkozásba fogott. A helyi adottságokat kihasználva, birtoka területén sóderbányákat nyittatott, majd téglagyárat építtetett.

   Cinkotán a századforduló idején két jelentősebb ipari üzem volt. Heuffel Sándor lámpaáru és cseppfolyós gázgyára, amelyet 1906-ban alapított, német szabadalom alapján működött. Az első olyan gyár volt Magyarországon, ahol a közintézmények, fürdőhelyek, községek világítására olcsósága és könnyen kezelhetősége miatt rendkívül alkalmas cseppfolyós gázt előállítottak. A gyár termelési kapacitása napi 600 kg volt, amivel 360 000 lángórát lehetett ellátni. A gázgyár a MÁV főszállítója volt, s az I. világháború idején szűnt meg, amikor a villamos világítás fokozatosan kiszorította a gázégőket. (A mai HÉV javítóüzem területén helyezkedett el.)

   A másik üzem Prepeliczay Árpád fonalfestő és fehérítő gyára, amely szintén 1906-ban létesült. A (mai fólia-üzem területe) telepen álló három gyárépületben fonalfestéssel és fehérítéssel foglalkoztak, és a Bruns-féle gyógyvatta fehérítését is itt végezték. A gyáros az 1930-as években a nagy gazdasági válság következtében tönkrement, szünetelő gyárát eladta, Priscsák Béla és testvéreinek, akiknek fonalfehérítő üzeme egészen 1944-ig üzemelt.

   1919-ben alakult meg a Cinkotai Hangya Szövetkezet, amelynek Árpádföldön fióküzlete volt. 1920-ban létrejött a Cinkotai Önálló Iparosok Köre, 1937-ben önálló székháza lett, könyvtárral és színpaddal ellátva.

   A település az 1920-as, 30-as években nagy fejlődésen ment át. 1928-ban a régi lóúsztató, iszapos tó helyén megépült a strandfürdő. Néhány agilis ember összefogása hozta létre a Fürdőtársulatot és alkotta meg a szépen fásított környezetű hideg vizű strandot, amely nemcsak Cinkota és a környék lakóinak, hanem a fővárosból ideránduló tömegeknek is felüdülést nyújtott. 1926-ban a főutcát 1 km hosszúságban modern útburkolattal látták el. 1929-ben Anya- és Csecsemővédő Intézet létesült és bölcsőde is épült.

Cinkota kiemelkedő egyéniségei
Tartalomjegyzék

   Cinkota XIX. századi életének megismerésénél elsősorban a régi feljegyzésekre, püspöklátogatási jegyzőkönyvekre támaszkodhatunk. A falu népe az 1700-as évektől kezdve mintegy 200 éven át gyakorlatilag azonos volt az evangélikus egyházzal. A községi élet vezetői rendszerint azokból kerültek ki, akik előzően az egyházi életben, mint gondnok vagy presbiter, szereztek maguknak megbecsülést. Az iskola tanítói egyben kántorok, papjai pedig a község irányítói voltak.

   1816-17-ben természeti csapások sora következtében 20 család akarta elhagyni Cinkotát, hogy a Bánátban próbáljon maguknak jobb megélhetést biztosítani. Cinkota akkori lelkésze, Jozeffy Pál bölcs rábeszélésének volt köszönhető, hogy a családok mégis maradtak. Utóda Dr. Molnár Károly György nagy tudású polihisztor volt, aki a népet helyesebb gazdálkodásra igyekezett megtanítani. Utána került Cinkotára Petényi Salamon János, a magyar tudományos madártan megalapítója, aki biztos megélhetést nyújtó lelkészi állását 1833-ban felcserélte a Nemzeti Múzeum "múzeumi őre" (ma: tudományos munkatárs) címmel. Fáradhatatlanul járta Cinkota környékét, megfigyelve a madarak énekét, hangját, párkeresését. Munkássága elismerése a Magyar Ornithológiai Társaság központi székházának előcsarnokában levő dombormű volt. (a II. világháborúban elpusztult)

   Az 1840-es évektől kezdődően ott találjuk a falu vezetői között Melna Mihály lelkészt, aki jószívűségének köszönhette, hogy a szabadságharc leverése után nem került a megtorló hatalom börtönébe. Melna Mihály megbízható, jó magyar ember volt, aki szívvel-lélekkel támogatta a szabadságért küzdőket, közelebbi kapcsolatba került Aulich tábornokkal és az őt felkereső magasabb rangú katonákkal és politikusokkal. Nem csoda, hogy a szabadságharc elbukása után feketelistán szerepelt a neve. Mégsem történt semmi baja, mert semmit sem tudtak rábizonyítani, noha feltúrták otthonát, sőt, a lelkészi irattárat is. A házkutatást megelőző napon azonban egy ismeretlen figyelmeztette a várható eseményre, így a terhelő iratokat elégette.

   1848-ban Beniczky Ödön volt Cinkota földesura, aki az 1848. március 21-én megtartott megyei gyűlés határozatának kihirdetését meg sem várva lemondott földesúri jogairól. Az elnyomás korszakában a Thun féle pátens központi irányítással akarta felváltani az önkormányzatot. Cinkota, bár szlovák anyanyelvű község volt, tiltakozott a pátens ellen és ezzel a magyar nyelvű gyülekezettel vállalt sorsközösséget.

   1870-ben került Cinkotára Jezsovics Pál, aki 40 esztendőn át volt a falu vezető egyénisége. Naponta járta a határt, meghallgatva a családok gondjait, tanácsolva sikeresebben végezhető munkákat, küzdött az eladósodás ellen, próbálta józan életre nevelni az italozás rabjait. Anyagi segítséget nyújtott azoknak, akiknél szorgalmat és józanságot tapasztalt. Nem egy család köszönhette neki, hogy kamatmentes kölcsönökből vásárolhattak meg nagyobb, eladásra kerülő földdarabot. Szolgálatainak értékét az egymást váltó utódok erkölcsi magatartásukban, szlovák nyelvük megtartása mellett a magyar hazához való hűségben, szorgalmas munkában mérhették le.

   A falu irányítói között meg kell emlékezni két tanítóról is, Linczényi József 60 éven át volt az iskola tanítója, idősebb Zselló Lajos pedig 40 évig. Ezen időszakokban gyakorlatilag nem volt a faluban analfabéta.

Az evangélikus templom
Tartalomjegyzék

   "Latinkereszt alaprajzú, nyugati tornyos, szabadon álló barokk templom, középkori alapokon" - írja hivatalos leírásában a FIMV Műemlékosztályának tudományos csoportja.

   Az Árpád-kor elején a cinkotai dombon ismeretlen eredetű épületet emeltek. A régészek megállapítása szerint a "kistemplom", vagy a már korábban a helyén állott "ismeretlen eredetű épület" a mogyoródi csata idején már megvolt. Ennek a helyén a XII. század második felében nyújtott félköríves szentélyzáródó, egyhajós kis templomot építettek, amihez a korábbi építmény megmaradt falrészeit alapként használtak fel. A tatárjárás során a templom erősen megrongálódott, kijavítására csak a XIII. század végén került sor. Az épületet a XIV. század végén jelentős mértékben bővítették, a hajót nyugati irányban meghosszabbították és a falakat megemelték, a plébániatemplom nyugati fala elé négyzetes alaprajzú tornyot emeltek, amely két emeletes lehetett. A templom "szamárhátíves" kapuja a déli oldalon volt, lefedése síkfödémes tetőszerkezettel történt. A XV. század végén átalakításokat végeztek, a déli kaput befalazták és a nyugati falon új kaput nyitottak. Ebben a formájában állhatott a templom 1700-as évek elejéig.

   1709-ben az újonnan telepített evangélikus jobbágyok a földesúr engedélyével a rossz állapotban levő templomot birtokba vették, kijavították, nádtetőt húztak rá. 1725-ben a belső tért plafonnal ékesítették fel, majd a következő évben 22 forint 20 krajcárért bezsindelyezték, kívül-belül rendbe hozták. 1729-ben új, fából készült oltárt helyeztek el benne, amely 3 táblaképet és 6 szobrot foglalt magába. Az oltárszekrényt kívülről márványmintázatúra festették. 1738 körül állította fel a gyülekezet az első, öt változatú orgonáját. 1747-ben Kiss János főkapitány szívességéből az épület alatt sírbolt épült.

   A templom voltaképpen az eredeti középkorú épület alaprajzi métereit őrizte meg. A változtatások, átépítések a nagyságát nem érintették. Ez a kis templom a megszaporodott gyülekezet számára a XVIII. században szűknek bizonyult, a közel 2000 fős gyülekezetnek egy kb. 20 öl hosszú, 8 öl széles templomépületre lett volna szüksége. Az átépítést 1775-ben engedélyezte az uralkodó. A tervet Jung József pesti építőmester és Hacker József ácsmester készítette el. A dokumentumok alapján a költségvetés összege 1575 forint, amely tartalmazza az anyag és munka árát. Még 1775-ben kimérték az új templom 32 ölnyi területét, lebontották a szentélyt, majd megkezdték az alapok építését. Az első követ maga a lelkész rakta le, majd a bíró, a tanító követték a példáját. Ebben az évben a falak 4 öl magasra emelkedtek. Az épület 1776 augusztusára készült el, 126 ezer téglát, 887 mérő meszet használtak fel. Keresztelő medencéje nincs, szószéke fából készült, oltára az 1729-es faoltár. A XIX. században új ablakokat kapott, majd nagyobb orgonát helyeztek el, a padlót betonnal burkolták, Új oltár készült: Krisztus az olajfák hegyén, festette Vastagh György, az oltárépítményt és az új szószéket Novák Ferenc tervezte. A templomot színes üvegablakokkal látták el Scholz Róbert terve alapján, melyet Forgó István készített el. Keresztelőmedencéjét az akkori lelkész ajándékozta gyülekezetének. 1891. július 26-án ünnepélyes keretek között a templomot újraszentelték.

   Az I. világháború során harangját hadi célokra elvitték. 1923-ban kapott új harangot, amely a II. világháborúban semmisült meg.

   A II. világháborúban egy bombatalálat következtében a templom ablakai elpusztultak, majd két aknabelövést kapott. A legszükségesebb javításokat elvégezték, majd lassan a villanyvilágítás, a belső tér díszes festése, az orgona felújítása is elkészült. Új harangját, mely Őrbottyánban készült, ünnepélyes keretek között húzták fel. A templom 1953 óta műemlék.

A római katolikus templom
Tartalomjegyzék

   1747-ben a Beniczky nemesi kúriával szemben épült fel a kis templom. Jog szerint a család nem volt kegyura a templomnak, mégis több ízben hozzájárult a karbantartásához és a felszereltség gyarapításához. Beniczky Ferenc harangokkal látta el a templomot, a legkisebb - 30 fontos - Kohol János, a legnagyobb - 250 fontos - Schandt András nevéhez fűződik. Mária Magdolna tiszteletére van megáldva, előírásos kriptája is van. A főoltárkép Mária Magdolnát ábrázolja. A mellékoltár 1637-ben készült Komáromban, Szent József tiszteletére. 1911-ben új orgonát rendeltek, ebben az évben készültek a festett ablakok is. Az I. világháborúban elvitték a harangokat, az orgona ónsípját, a háború befejezése után gróf Batthyány Ilona vállalta az orgona javítási költségeit.

A főváros barokk templomai között kettő van, amelyik a provinciális stílus jegyeit szépen megőrizte, a Rókus kápolna és a cinkotai katolikus templom. Három boltozatos: a szentély, a templom hajója és a kórus feletti rész. Minden cicomázás nélküli, egyszerű, nemes vonalú építmény.

A patakokról
Tartalomjegyzék

   Cinkotától Mogyoródig húzódó dombok völgyében, összefüggő láncolatban a környék számtalan kis forrását magába foglaló víznyerő övezetben patakok erednek, így a Szilas patak is, mely egyben a források vízgyűjtője is. E patak Szilasligettől kiindulva Kistarcsánál Nagytarcsa felé kanyarodik és halad lassú folyással Cinkota felé. Nagytarcsa és Cinkota határában egy tószerűen kiképezett víztárolón halad keresztül. A Naplás-tó néven ismert víztározót korszerűen kiképzett sétáló és pihenőkörzet övezi. A Szilas patak Cinkota és Mátyásföld határában találkozik a Caprera patak vizével, majd Rákosszentmihályon át tovább csordogál, áthalad Rákospalotán, s végül Káposztásmegyernél ömlik a Dunába. A Szilas patak hosszú bolyongása során más nevet is visel: Kistarcsánál Malom patak, Rákospalotán Palotai patak néven is szerepel. Utcák, intézmények vették fel a patak nevét.

   Az eredetileg bő vizű Caprera patak szűk medrének eliszaposodása, forráshelyeinek ivókúttá szűkítése miatt ma már csekély vizű csermelyként folydogál a Cinkota és Árpádföld határánál eredő Caprera forrásból. A forrás elnevezése gróf Batthyány Ilonától ered, aki nagy tisztelője volt Garibaldi olasz szabadsághősnek (Garibaldi az olasz államtól Caprera szigetét kapta ajándékba). A patak néhol kimélyülő medrében valamikor két szabadtéri strandfürdőnek is biztosított kellő mennyiségű vizet, egyrészt a grófnő magánfürdőjébe, másrészt az eredetileg lóúsztatás, öntözés és tűzoltás céljára szolgált tóból kiképzett strandfürdőbe. A patak forrása a Cinkota-Újtelep HÉV megállótól kb. 1 km-re található, kiképzett ivókúttal, kristálytiszta vízzel. A Caprera patak vizét csekély hozama, mai szennyezettsége miatt zárt csatornába szorítva, a strand területét megkerülve az Állomás téren át a HÉV műhelycsarnokai mögött a Szilas patakba vezették.

Petőfi Cinkotán
Tartalomjegyzék

   Egy Petőfi kutató szerint Petőfi anyai nagyapja, Hruz János - legkésőbb - 1819 tavaszán Cinkotára költözött, előtte Aszódon lakott. Cinkotán született második házasságából Zsuzsanna nevű leánya, akit Jávornyik Sámuel vett feleségül, nekik 1845-ben született Sámuel nevű fiuk, s ebben az évben járt Petőfi is Cinkotán, hisz itt írta a "Felhő és csillag" című költeményét, melynek dátuma: 1845. Cinkota. Feltehető, hogy nagynénjénél írta ezt a versét.

Cinkota gyógyszertára
Tartalomjegyzék

   Az első gyógyszertár Cinkotán 1896-ban létesült, ekkor közigazgatásilag a falu Gödöllőhöz tartozott. A tulajdonos, aki a "Mátyás királyhoz" gyógyszertárt megnyitotta, Tóth József gyógyszerész volt. Az épület ma is áll és gyógyszertárként működik.

Cinkotai Nagyicce
Tartalomjegyzék

   A XV. században már állt az a beszállócsárda, amely Cinkota határán, a Pest-Kerepes-Hatvan országút mentén Cinkotai Nagyicce néven lett ismert.

   Mátyás király vadaskertje - Pesttől haladva a Kerepesi út bal oldalán - a mai Keleti pályaudvartól Sashalomig húzódott. Mátyás király gyakran megfordult a fogadó környékén, egyes utalások szerint magában a fogadóban is. Volt rá tehát lehetőség, hogy összetalálkozzék akár a cinkotai plébánossal, akár a kántorral, a "találkozás" nyomán született a "nagyicce" fogalma, amiről aztán a vendéglőt elnevezték. Az icce 8 dl nagyságú volt, a cinkotai nagyicce azonban az egykori feljegyzések alapján 3 meszely bort tartalmazott (1 meszely = 3 dl). Így 9 dl-t kapott a vendég, persze közönséges icce árában, még a XX. század elején is. A szájhagyomány 70 változatban őrizte meg Mátyás király és a cinkotai kántor esetét. Mindegyik változat vége a nagyicce, amelyik a fogadó asztalára kerül. Aztán jöttek a törökök, a kurucok, a labancok, a csárda látott szép napokat, meg rosszakat.

   A Cinkotai Nagyicce fogadóról a legrégibb hivatalos írás 1729-ből való, de téglái között akadt 1700-as évszámmal megjelölt vörös tégla is. Ekkoriban bérlőnek adták ki, majd az 1830-as években a Beniczky család birtokába került. A XIX. század végén készült térképek egy részén "Csárdaház" néven szerepel. Beniczky Gábortól Ehmann Viktor vette meg.

   Az épület 1950 előtt a főváros határán állt, ekkor ezt a területet Budapesthez (XVI. kerület) csatolták. A főváros részeként a gyors fejlődésnek indult kerületnek nagyobb szüksége volt egészségügyi intézményre, mint vendéglőre. A klasszicista jellegű épület sokáig tüdőszűrő állomás volt, egykori hatalmas kerthelyiségének egy részén autójavító műhely épült. Az épületet már lebontották, de a fogadó emlékét őrzi a volt épülettel szemben levő HÉV állomás "Nagyicce" felirata.

A XVI. kerület története című könyv és
Gyarmati Imre feljegyzései alapján