Szerb Antal a 30-as évek egyik legnagyszerűbb irodalomtörténésze és kitűnő írója volt. Sorsát a második világháború pecsételte meg, a hitleri fajüldözés áldozata lett a balfi haláltáborban. 1901. május 1-én született Budapesten, a Deák Ferenc tér 15. szám alatt. Apja, a magát szabadkőművesnek valló Szerb Károly 1911 őszén beíratja a piarista gimnáziumba, ahol Sík Sándor tanítja magyarra és támogatja irodalmi ambícióit az önképzőkörben. Itt írja élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában megjelennek az esszé- és drámakísérletei is. Jeles érettségi után 1920 szeptemberében beiratkozik a pesti egyetem bölcsészeti karára, magyar-német szakra. Közben tanul angolul és franciául, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatják.

Szerb Antal nagy tehetségét bizonyítja, hogy még húsz esztendős sincs, mikor a Nyugat 1921. februári száma egyszerre hat versét hozza. Kritikákat is ír a magas színvonaláról ismert lapban. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közli írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írói gárdájához csapódik. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közli Kölcseyről írt doktori disszertációját, s ezek után legtöbb munkája itt jelenik meg: többek között A magyar preromantika, Az udvari ember. E lapot Szerb Antal igazi otthonának érzi, mert a szellemtörténet az író számára a tudomány, és a művészet együttes lehetőségét, ötvözetét ígéri. Mindig a lényegre figyel, a szellemet igyekszik megragadni s nem vész el a felesleges adathalmazok tömegében, mint a rövidlátó akadémikus irodalomtörténészek.

"Ez a mi hivatásunk, új nyugatosoké", vallja, "hogy a magyar szellem méltóságteljes és divatjamúlt keménygallérját levegyük, és megtanítsuk szép, színes puhaingben járni". A Magyar irodalomtörténet megírásának előzménye egy jeligés pályázat volt, amit az Erdélyi Helikon szerkesztősége írt ki. Csatát nyert, mert ő kapott megbízást a műre, az a Szerb Antal, aki az irodalomtörténet-írás száraz, rágós tényhalmaza ellen küzdött. Megvalósította célját: az irodalomtörténet-írás művészetté, alkotó tevékenységgé vált keze alatt, s ez mintegy hivatalosan is elismerést nyert az 1934-ben, az Erdélyi Szépmíves Céhkiadásában megjelent mű sikere révén.

Másik legjelentősebb művét, A világirodalom történetét a II. világháború első éveiben írta, és még életében, 1941-ben kiadták. Közvetlenül a Magyar irodalomtörténet megírása után keletkeztek Szerb Antal legismertebb regényei: A Pendragon legenda és az Utas és holdvilág. Újra regényekben és elbeszélésekben szól olvasóihoz. Ezekben az írásaiban a csodavilág diadalmas győzelmet arat a valóságon. Regény- és novellaíró stílusa nem nélkülözi a tudományos és kultúrtörténeti alapokat, mint ahogy tudományos művei sem nélkülözik a szépirodalmi stílust. Nem válik el nála a tudomány a művészettől, szorosan összeforr, ötvöződik a kettő. Ez az aranynál értékesebb ötvözet fémjelzi Szerb Antal stílusát. Minőségét nagyszerű humor, és néhol maró öngúny javítja és teszi teljessé. Regényeiben mindig önmagát adja, ő maga a főszereplő. Témáit saját életéből meríti, s ez az élet szorosan összefonódott a művészettel, a kultúrtörténettel. Regényeiben, többek között a Pendragon legendában, is érvényesül a művelődést szolgáló kultúrtörténet. Az olvasó észre sem veszi a kísértetregény hátborzongató izgalmai közepette, hogy mennyi érdekes és hiteles dolgot tud meg, tanul meg a könyvből. Utolsó művében, A királyné nyakláncában új távlatokat villant fel.

Az író életét alkotó lázának teljében oltotta ki a hitleri fasizmus, de műve befejezetlenül is maradandó értékekkel ajándékozta meg a magyar irodalmat.